A szerzetesi élet megújulása és virágzása a 18. században; új provinciák; iskolák

Ezek a keretek némileg módosultak a 18. század folyamán, mégpedig a megerősödés irányábamutatva. Ugyanis 1729-ben az erdélyi kusztódia lett önálló provincia, 1747-ben pedig a bosnyák provincia magyarországi házaiból alakították ki a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett provinciát. érdekes színfolt volt a bolgár ferences provincia Erdélybe, ill. Magyarországra történő behúzódása is. A korszakra, ahogy az ország egészének életére is, a békés gyarapodás volt jellemző. Ezt majd csak Mária Terézia numerus clausus rendelete és II. József feloszlató rendelete szakasztja félbe, bár akkor sem olyan élesen, mint esetleg más rendek életében.

A század folyamán minden rendtartomány sok új kolostorral gyarapodott, főként a század első felében. Köszönhették ezt annak is, hogy mivel a népsűrűség elég alacsony volt, könnyebb volt egy-egy kb. 50 km sugarú körben egy-egy ferences kolostort építeni, hogy innét lássák el a környék katolikus lakosságát, mint minden egyes településen plébániát emelni. Amikor azonban kellőképpen megerősödik a lakosság, a püspökök és az uralkodó plébániák alapítását sürgetik. Így érthetők meg az előbb említett rendeletek is. Természetesen az arisztokrácia köreiben is végeztek lelkipásztori feladatokat. Sok főúri családnak ferencesek voltak az udvari papjai, de meg említhetjük Bárkányi Jánost is, aki II. Rákóczi Ferenc nevelője volt.

A kor szerzetesi életét egyértelműen a barokk jámborság határozta meg. Ennek megfelelően alakul a kolostorok benső fegyelme, áhítatgyakorlata, irodalmuk és berendezésük. A korszakból már elég sok emlék maradt fenn, amiből jól megismerhető az akkori szerzetesi élet és számos példaadó életű testvérről van tudomásunk mindegyik provinciában.

A magyar ferencesség tevékenysége igen változatos képet mutat a században. Legjellemzőbb ezek közül a lelkipásztori munka. Említettük már, hogy a török korban milyen nagy terület lelki ellátását végezte pl. a gyöngyösi kolostor, de pl. 1733-ban a kapisztránus testvérek Magyarországon 27, Szlavóniában 41 plébániát vezettek, amelyekhez még 120 egyéb istentiszteleti hely is tartozott. Mikor ezek száma jelentősen csökkent, a testvérek ismét saját templomaik életének elevenebbé tételére fordíthatták figyelmüket. A ferences kolostorok hatósugarában gazdag és sokszínű társulati, egyesületi élet bontakozott ki. A ferences világi rend mellett nem ritkán 4-6 társulat is működött egy-egy templom közösségében. E társulatok nemcsak külső csillogást, pompát stb. jelentettek, hanem az intenzívebb keresztény élet színhelyei is voltak, melyeknek gyakran volt szociális jellege is.

De hogy a ferencesek valóban atyjai voltak a rájuk bízottaknak és barátai a népnek, szépen példázza ezt az is, hogy sok helyütt pestisjárványok idején a ferencesek vállalták a járványban halálosan megbetegedett emberek testi-lelki gondozását. Így volt ez pl.: Gyöngyösön is, ahol 1709-ben P. Lázár Norbert és Szabó Lajos kiköltözve a kolostorból, és a betegek ápolására magukkal víve Pápai Didák és Erdélyi Dániel testvéreket, vállalták a betegek ellátását. Példájukra egy éven belül 13 pap 7 teológus és 5 testvér vállalta a betegek ápolását és vált a szeretet vértanújává. (P. Lázár Norbert életének ez nem volt váratlan epizódja, mert 1687-ben a törökök fogságában lévő P. Móra Athanásius gyöngyösi házfőnöke helyett megy az egri börtönbe, és csak Eger visszafoglalásakor szabadul ki.) Több helyen tartottak fenn továbbra is patikát, de voltak olyan testvérek, chirurgusok és patikáriusok, akik a missziókat tartó papokkal együtt járták a vidéket, és gyógyítottak. (pl.: Zakariás, Somogyi Jácint, Szumtamer Názár testvérek, stb.)

Ugyancsak a lelki élet elmélyítését segítették a barokk korban virágzó zarándoklatok. Számos nevezetes búcsújáró helyet gondoztak ugyanis a ferencesek, mint pl. Andocsot, Máriaradnát, Mátraverebély-Szentkutat, Szegedet, Máriagyüdöt és Csíksomlyót, és akkor a kisebbeket és a kapucinusok kezelésében lévőket még nem is említettük.

Lelkipásztori tevékenységük elválaszthatatlan része volt az igehirdetés, és mivel erre bőségesen volt lehetőségük a század igazán nem szűkölködik hírneves ferences szónokokban. A legjelentősebb: Telek József (†1773), aki Tizenkét csillagú korona c. kétkötetes prédikációgyűjteménye közel másfélezer oldal terjedelemben, ízes magyarságával a korszak legkiemelkedőbb ilyen alkotásai közé tartozik. De említhetnénk Kosztolány Sándort vagy Kósa Benedeket is. Meg kell említenünk azt is, hogy sok városban a ferencesek közül kerültek ki az országban élő különböző nemzetiségek szónokai is (pl.: Esztergomban a magyar mellett német és szlovák nyelvű szónokok is működtek). Ugyancsak a kor lelki igényeit elégítették ki a különböző imakönyvek és aszketikus kiadványok, melyek, ha nem is voltak korszakalkotók, — gyakran egy-egy híresebb művet fordítottak le, — nagy számban jelentek meg, és jól tükrözték a barokk kor lelkületét. Kiemelkedő irodalmi tevékenységet folytattak a korban, a mariánus Kósa Jenő, a szalvatoriánus Kropff Ádám, a kapisztránus Pavics Imre, Pavissevich József. Ők egyébként a 18. századi provinciatörténet-írásnak is kiemelkedő alakjai, csakúgy, mint Friedrich Urbán, Blahó Vince, Nagy András.

Ugyancsak fontos szerepük volt a ferenceseknek a magyarnyelvű templomi népéneklés barokk kori gyakorlatának kifejlődésében, hiszen a szélesebb néprétegek annak idején műzenével csak templomokban találkozhattak, a leglátogatottabb templomok pedig a ferencesek kezén voltak. A gregorián és az új zenei irányzatok szintézisét kereső kísérletek tanúja a sok 17–18. századi ferences kézirat és kántorkönyv, melyek zenei oktatáson első tanúi is. A harmonizálási kísérleteken túl több mint egy tucat ferences zeneszerzőt is ismerünk a századból, közülük kiemelkedőbbek Dittelbach Gaudentius, Rakoványi Teodóz, Raskovszky Panteleon, Edmund Pascha.

Ebben az időben nagy építész és művész egyéniségeket nem nagyon találunk a ferencesek között, mégis szinte minden kolostorból ismerünk egy-egy tehetségesebb asztalos, szobrász, vagy festő testvért, aki alkotásaival, ha eltérő színvonalon is de hozzájárult egy-egy kolostor, vagy templom berendezéséhez. (pl.: Gráf Antal Szegeden, Spigel Márton Szécsényben, Szkurszki Gergely Gyöngyösön stb.)

A közhiedelemmel ellentétben a 17–18. században sok iskolát tart fenn a rend. Mivel nem mindig egyértelmű, hogy a század folyamán mit nevezhetünk gimnáziumnak, ezért a rend nyilvános középfokú oktatási intézmények számát a 17. században minimum kettőre, a 18. században pedig a legszigorúbban nézve is tizenhatra–tizennyolcra tehetjük. Közülük hatot a jezsuita rend feloszlatása után vettünk át. (Ebbe nem számítottuk bele a 6 minorita gimnáziumot, és a rendi utánpótlás képzését szolgáló, nem nyilvános studium generalékat.) Így elmondhatjuk, hogy a 18. század második felében a magyarországi középiskolák kb. 10%-át vezették a ferencesek, 40–50 tanárral, és mintegy 2200 diákot tanítva az összes ferences középiskolában. (Közülük nem egynek 3–400 diákja is volt.)