Magyar Ferences Könyvtár és Levéltár
Enchiridion Könyvtár Levéltár Kézirattár Hírek - Kiadványok Cimeliotheca Galéria
A kezdetek és a 13. század

Magyar ferences középkor

A török dúlás

A szerzetesi élet megújulása

A jozefinizmus és a 19. század

A Mariána provincia a 20. században

A Kapisztrán provincia a 20. században

A Stefanita provincia a 20. században

Az egykori Szűz Máriáról nevezett rendtartomány

Az egykori Kapisztrán rendtartomány

 A Stefanita Provincia a 20. században

A Stefanita Provincia a 20. században

A XIII. Leó reformja nehézségekbe ütközött az erdélyi rendtartomány területén is, mert az elkényelmesedett, a liberális eszméktől megfertőzött fekete barátok nem akarták vállalni a megújulást és „székely szerzet, ne hagyd magad” jelszóval ellenálltak. Végül is, a század végére és a 20. század elejére megtört a jég, és a provincia minden tagja alá vetette magát a reformnak.

A trianoni békeszerződés elszakította Erdélyt Magyarországtól, s ennek következményeként egyes ferences kolostorok Románia területére kerültek. Ilyen volt: Máriaradna, Kaplony, Szatmárnémeti, amely házak 1920-ban az Erdélyi Ferences Rendtartomány jogkörébe kerültek.

1940-ben a bécsi döntés ketté szakította a Szent István Királyról nevezett Provinciát: a rendtartomány északi része magyar fennhatóság alá került, a dél pedig Románia része maradt. Kellemetlen volt a kettészakadás, a kapcsolat azonban megmaradt mindkét terület szerzetesházai között.

A rendtartomány székhelye Kolozsvár volt, Vajdahunyadon pedig a rendtartományi helynökség és teológia működött. 1945-ben ez a területi megosztottság megszűnt.

Az 1948–1989 közötti időszak a súlyos megpróbáltatások negyvenévnyi ideje volt az Erdélyi Szent István Provincia számára. Az 1949-ben hozott 810-es számú állami dekrétum, amelyben feloszlatták a szerzetesrendeket, nem vonatkozott a ferencrendre, később azonban politikai nyomás gyakorlásával, elkobozással, fenyegetésekkel, üldözéssel próbálták megsemmisíteni a provinciát, de nem járt eredménnyel.

A megsemmisítés fázisai a következők voltak: 1948–49-ben a rendházak nagyobb részét lefoglalták, a barátokat kiűzték azokból. A templomok mellett egy-két szobát hagytak meg egy-egy személy részére. 1951. augusztus 20-ának éjjelén a karhatalom megrohamozta a rendházakat és minden helyet, ahol csak ferences szerzetest találtak. Egy-két óra leforgása alatt kellett összecsomagolni a legszükségesebb ruházatot, majd teherautókon szállították el őket a máriaradnai kolostorba, a kiéheztetés szándékával. Mivel ez nem következett be, 1952 májusában három táborba szórták szét a rendtagokat: Körösbányára, Désre és Esztelnekre, amit kényszerlakhelykénz jelöltek ki a hatóságok. 1964-ben megszüntették a kényszerlakhely-kötöttséget, de kolsotorainkba már nem mehettünk vissza, az elöljárók rendtagok feletti joghatóságát pedig akadályozták. A felsorolt kényszerlakhelyeken a megélhetést Isten irgalma és az erdélyi hívek támogatása biztosította.

A kommunista rezsim szolgái azonban gondoskodtak, hogy az aranyéletet megkeserítsék, mert azt akarták elérni, hogy a rendtagok maguk hagyják el ezeket a megmaradt rendházakat. Mivel a sok zaklatás nem hozta meg számukra a kívánt eredményt, 1961. június 28-án letartóztatták a dési és körösbányai elöljárókat, szám szerint hetet és egy éves hatósági kivizsgálás után börtönbüntetésre ítélték őket, melynek ideje háromtól tizenöt évig terjedt. A kolostorokban maradt testvéreket vádlókként akarták beidéznini a letartóztatott elöljárókkal szemben. Ez sem sikerült. 1964-ben kiengedték a börtönből a megroppant egészségű atyákat, de korábbi hivatalaikat nem gyakorolhatták. Ekkor többen kimentek egyházmegyés papként plébániákra kaptak kinevezést a rendi elöljárók és a Márton Áron megyés püspök között létrejött megegyezés alapján.

Ekkor még működtek a láger-közösségek, Désen pl. 28 ferences élt együtt. Újra korlátozások, zaklatások, mesterkedések kezdődtek a közösség feloszlatása érdekében, amit a rendtagok már nagyon nehezen viseltek, ezért tartományfőnöki engedéllyel saját templomaink mellé, illetve egyházmegyei plébániákra költöztek ki ezekből a házakból 1967–68-ban.

Az 1970-es 80-as évek aztán nagyobb zaklatások nélkül teltek el, míg 1989 meghozta a várva várt változást.

1948-ban provinciálissá választották P. Benedek Fidélt, aki 31 éven át viselte e hivatalt, és vívta a kemény harcát a kommunista hatóságokkal. Összetartotta a provinciát és megőrizte a rendet, a fegyelmet. Kemény egyéniség volt. 1979-ben halt meg.

Különböző időkben börtönt viseltek: P. Boros Fortunát, aki ismeretlen helyen, a Duna-deltánál lévő kényszermunkatáborban halt meg. P. Gurzó Anaklét, P. Écsy János, P. Angi Csaba, P. Benedek Fidél, P. Fodor László, P. Fülöp Tamás, P. Pöhacker Balázs, P. Bálint Szálvátor, P. Fodor Pelbárt, Fr. György Húgó, Fr. Krizogon, P. Hajdú Leánder, P. Szentmártoni Odorik, P. Szőcs Izidor, P. Ferencz Ervin. A börtönökben vigasztalták rabtársaikat és éltették bennük a hitet és a reményt.

1990-től új élet kezdődött a Provinciában. Új tagokat vehettek fel az elöljárók, akik közül az elsők a Gyulafehérvári Egyházmegye papságából érkeztek. A jelöltek jelenleg Désen vannak, a noviciátus Magyarországon, Szécsényben működik. 2004 nyarán az egyszerű fogadalmas testvérek számára növendékház létesült Szászsebesen. A kolostorok nagy része azonban még mindig állami kézben van. Csíksomlyó, Dés, Szárhegy, Esztelnek és Déva kolostorépületeit kaptuk vissza teljesen, a többi kolostor helyzete rendezésre vár. A rendtagok létszáma jelenleg a Provinciában 65 testvér.

Impresszum